Serah Lockheart - Nancy Smith - Montrose Park

Hétvége. Ez az a 2 nap, amit minden diák vár, és én sem vagyok ezzel másképp, hiszen végre van időm pihenni egy kicsit és elmenni mondjuk a parkba, a szabad levegőre és olvasgatni egy kicsit vagy sétálni egyet a folyó partján. Mivel a lakásunk relatív közel volt, mint a Montrose parkhoz, mind a Potomac folyóhoz ezek mindig viszonylag könnyen elérhető lehetőségek voltak. Most inkább az előbbi lehetőséget választottam így miután nagyjából délután 1 óra magasságában sikeresen kiestem az ágyamból és úgy nagyjából emberi kinézetet varázsoltam magamnak egy fésűvel meg egy kis sminkkel már csak fel kellett öltöznöm. Miután magamra kaptam a fekete, szakadt farmerem, a dzsungelbakancsom, a kedvenc olív színű pólóm meg az elmaradhatatlan pulóverem és ettem is pár falatot gyorsan magamhoz vettem a kis mesegyűjteményem, a telefonom és a fülhallgatóm majd már viharzottam is kifelé. Lekocogtam a lépcsősoron majd a házból kiérve a park irányába fordultam és viszonylag nyugodtabb tempóban kezdtem el haladni.
Miután átvágtam az ember és autótömegen, ami meglehetősen idegesített, hiszen egyrészt sosem szerettem a tömeget, másrészt utálom a túlságos zajt, pont ezért megnyugvással teli sóhaj hagyta el számat, ahogy a park bejáratához értem. Végül is itt nem annyira nagy a nyüzsgés…na jó, talán ez nem igaz, elvégre mint már mondtam hétvége van, minden ember most akar a szabadban lenni…Gyorsan elhessegettem ezeket a negatív hullámokat a fejemből majd inkább azzal foglalkoztam amiért jöttem: a kikapcsolódással.  Farzsebemből előkaptam a telefonomat és a fülhallgatómat majd miután utóbbit a fülembe dugtam rögtön kikerestem beraktam lejátszásra a kedvenc dalaim listáját majd a készüléket visszacsúsztatva a zsebembe elindultam befele a parkba. Miután az első 10 másodperc után a sátáni hörgésből már kivehető lett a valódi rock zene elkezdtem ritmusra lépkedni. Út közben kinyitottam kis könyvemet majd el kezdtem olvasgatni, éppen az egyik kedvenc történetemnél a Kis Hableánynál tartottam így annyira az olvasásra koncentráltam, hogy nem is figyeltem, hogy esetlegesen velem szembe is jöhetnek emberek vagy bármilyen más lények. Kívülről persze úgy néztem ki, mint egy vakegér, aki nem bír egyenesen menni egy egyszerű úton…Hát igen, ez csakis én lehetek.

Nem kis meglepetéssel járt, mikor megláttam távoli rokonomék igen impozáns házát. Nem is ház, hanem egy kész palota. Na jó, nem, de durva nagy, az egyszer biztos. Már két napja vagyok itt, eléggé zavarban vagyok még mindig, hiszen nem vagyok hozzászokva ehhez a helyhez.
Már mikor felkeltem, eldöntöttem, hogy felfedezem a város egy kisebb szegletét, ezért egyből egy parkra esett a választásom, ahol eltölthetem az egész napomat. Nem volt közel, ami még jobban tetszett, mert ezek az úgynevezett rokonok, elég furcsák még a számomra, így mondhatni menekülök tőlük.
Hát, felszálltam egy villamosra, aztán egy helyi járatra, végül másfél órás utazgatás után, meg is érkeztem. Soha nem voltam jó térképolvasó, ezért is sikerült ennyi idő alatt ideérnem.
Végül nagyot sóhajtva vetettem bele magam a gyaloglásba, hogy körbejárjam a parkot. Néztem jobbra, meg balra, csak előre nem. Kétbalkezesnek mondanak, ami most teljesen igaz rám, mert sikeresen neki is mentem valakinek, akit majdnem sikerült fellöknöm, de gyorsan megragadtam a karját, még mielőtt eltaknyolt volna.
- Te jó ég, ne haragudj! - kértem bocsánatot azonnal. - Nagyon sajnálom, nem figyeltem.
Imádkoztam, hogy ne harapja le a fejem, és ezért egy zavart, de kedves mosolyt is villantottam, ami talán a sikerre vezet.

Nem számít hányszor olvasom újra és újra ezt a történetet, a Kis Hableány mindig is a kedvencem marad. Nem is tragikus a vége nem is happy end - pont mint az élet. Többször elolvastam ugyanazokat a sorokat, folyton újragondoltam a jelentésüket, esetleges szimbólumait (és akárhányszor is kerestem nem igazán találtam). Rákoncentráltam a szereplőkre, a helyszínekre, mindenre amit csak fontosnak véltem, mondhatni, hogy semmi sem ugraszthatott volna ki ebből az állapotból...illetve majdnem semmi. Ahogy éppen próbáltam magam kiegyensúlyozni, hogy se előre se hátra ne essek "előre" haladás közben hirtelen éreztem egy erősebb lökést. A súlypontom hirtelen a talaj felé kezdett közelíteni ám mielőtt eltaknyoltam volna valaki megragadta a karom és visszarántott. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel se tudtam fogni egészen. Miután nagyjából 2 másodperc után meg tudtam emészteni a történteket és rájöttem mi történt felnéztem a könyvemből. Egy nagyjából 20 év körüli nő állt előttem, haja sötét és hosszú, arca szép, alakja tökéletes. Hallottam, hogy valamiféle bocsánatkérést próbál kinyögni nekem, de nem igazán figyeltem rá. Ehelyett végigmértem minden apró részletét, ami úgy nézett ki, hogy nagyjából 10 másodpercig szótlanul meredtem rá. Nem igazán izgatott, hogy mit gondolhat rólam, eddig se érdekelt mások véleménye. Nem értettem miért mosolyog rám. Miután kellően megnéztem magamnak a szemébe néztem majd megszólaltam.
-Az én hibám volt, de legközelebb jobban figyelhetnél...- közöltem flegmán, majd gyorsan hozzátettem - De azért bocsánat...Ja, és töröld le magadról azt a bájvigyort, senkit nem versz át... - közöltem vele szárazon. Sok dologban nem hittem, például abban sem, hogy a velem szemben álló hölgy mosolya őszinte.

Én sem repesnék az örömtől, ha valaki nekem jön az utcán, de ez a nő eléggé furcsán reagált. Mintha most jött volna, a "hogyan maradjunk kedvesek" kurzusról. Talán most kezdhette, mert elég döcögősen megy még neki.
A mosolyom, csak még szélesebb lett, annak ellenére, hogy rám szólt. Nem vagyok egy olyan ember, aki tetszés szerint vigyorog mindenkire. Tényleg kedvességből tettem, és ha ez neki nem tetszik, hát így járt. Csak azért mert azt mondja, nem fogom megváltoztatni a szokásaimat.
- Jobban figyelni fogok - bólintottam kissé zavartan. - A bájvigyor pedig nem átverés végett virít az arcomon, szóval az ott is marad.
Azzal ott is akartam hagyni, hogy folytathassam az utam, de rájöttem, hogy bizony annak ellenére, hogy elég pofátlan, még kijár neki egy normális bocsánatkérés.
- Ne haragudj, de nincs kedved meginni valamit? Elég rosszul sült el ez a bocsánatkérés - mondtam szelíden, és vártam, mikor fogja leordítani a hajamat a fejemről. Nem lenne kellemes, de úgy tűnt, ez a nő nem éppen társasági lény. De értek én a szép szóból. Ha nem, akkor nem. Elég nekem ennyi és már itt sem vagyok. Nem hiszem, hogy a közeljövőben újra összefutnánk, szóval nem  zaklatna túlságosan a dolog.

//Ne haragudj, általában az ilyen helyzeteknél, szimplán lelépek, de itt nem tehetem, mert akkor elég rövid lenne a játék XD

Mondandójára csak megvontam a vállam. ~Azt csinálsz amit akarsz~ gondoltam. Mintha engem annyira izgatott, hogy miért vigyorog vagy miért nem. Volt ennél jobb dolgom is. Már mentem volna tovább mikor meghallottam a meghívását. Elgondolkoztam egy pillanatra. Nos, kapnék egy üdítőt, és még bocsánatot is kérnének tőlem...hm, tökéletes párosítás, miért is ne? Egy ilyen lehetőséget bűn lenne elutasítani, nemde? Így hát , mivel nem láttam benne káromat válaszoltam.
- De csak mert ilyen szépen kérdezted... - mondtam neki ezzel jelezve, hogy elfogadom a meghívást.
Lehet, hogy megbánom, lehet, hogy nem. Talán jól kijövünk majd, talán nem de egyik végkimenetel sem árt nekem, hisz valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, kivéve ha még is, de ezt kétlem.
-Amúgy, mi a neved? - kérdeztem tőle csak úgy mellékesen. Ha már meghívott akkor legalább ennyit tudjak róla.
Miközben a válaszra vártam, könyvecskémet ismét magam elé emeltem és folytatni kezdtem az olvasást.