Serah Lockheart

Teljes név:Serah Lockheart
Születési hely, idő: Valahol Texasban, 1996. október 29-én
Kor: 17 év
Faj: Parafenomén
Szakértelmek: Alap szinten tud japánul beszélni illetve írni is képes hiraganákkal és katakanákkal. Emelt szinten tanul kémiát illetve biológiát. Sokat foglalkozik az irodalommal is, főleg a mesékkel és a drámákkal.
Fegyverzet: Sokkoló


Külső: Egy átlagos testalkatú lány. Magassága 165 cm. Világos bőréhez sötétbarna szempár társul. Szemei nagyok és mandula vágásúak. Félhosszú, válláig érő haja szeméhez hasonlóan sötétbarna amit általában copfban vagy kontyban hord. Szereti a fekete ruhákat, ami arra utal, hogy nem valami vidám színben látja az életet. A ruházata általában a Goth vagy Emos cuccokat üti meg. Öltözködése elrejti az amúgy sem hatalmas domborulatait. Elválaszthatatlan kellékei a pulóverei, a legnagyobb melegben sem hajlandó levenni őket. Csak bakancsban hajlandó emberek közé mozdulni.
Érdekességek: Pár heg található a hátán amit még kiskorában szerzett hála néhai nagybátyjának.


Jellem: Nagyon könnyű felhúzni őt, és alapjában véve sem az a nyugodt természetű lány. Ugyan nem szereti ha őt cukkolják ellenben ha ezt ő teheti az már más és olyankor szívesen játszadozik az számára már kellemesebb elfoglaltság. Imádja felhúzni azokat, akik számára nem szimpatikusak vagy éppen unalmasak. Gyakran bunkónak tűnik a túlzott őszintesége miatt. Általában nem nagyon van tisztelettel az emberekre ugyanis egy vadidegennek is könnyedén beszól. A fiúkkal nem éppen valami barátkozó típus, mert velük mindig a rideg és gonosz énjét ismerteti meg ami miatt a legtöbben elkerülik. Ám ha valaki megismerné, rájönne, hogy nagyon törékeny és gondoskodó lány, aki csupán egy kis barátságra és megértésre vágyik. A számára közel állókért pedig még az életét is képes lenne adni, ha úgy hozná a sors. Annyi szomorúság érte, hogy majdnem hogy elfelejtett mosolyogni. Gyakran a saját világába menekül a valóság elől így álmodozónak tűnhet.
Hobbi: Régebben lovagolt, de amióta elköltözött nem volt rá lehetősége.Több iskolán kívüli tevékenységet is végez. Tagja az iskolaújság szerkesztőségének, illetve tagja az irodalom szakkörnek.
Életcélok: Bejutni a Harvard Egyetemre vagy a Yale Egyetemre.

Valahol Texasban születtem. Azt nem tudom már, hogy egy kisváros-e az otthonom, vagy talán egy nagy. Ki tudja igazán hol született? Senki, csak elmondják neki. Egy farm volt az otthonom, ami nem meglepő, sőt az sem, hogy egy normális egyszerű család részese voltam. Ahogy növögettem tudtam, hogy álom életet kaptam magamnak. Ugyan a farm rengeteg munkával járt, de sosem panaszkodtam, mert segíthettem a szüleimnek. Olykor anyámmal egy-egy forró éjszakán kint a teraszon pihengetve beszélgettünk, vagy mesélt nekem. Olyan emberekről, akik régen ezeket a földeket uralták. Beszélt nekem az indiánokról, a kopókról, sőt mindenről, ami itt folyt. Szerettem a történeteit, mert tele voltak izgalmakkal. Olykor elkalandoztam és bele képzeltem magam a történetekbe. Elképzeltem, ahogy egy gyönyörű táltos paripán vágtatok a szabad földeken, vagy egy indián lányként élek itt. Tudtam, hogy az édesanyám szeret engem, és apám is, ám ő szinte csak este jött be. Sokat dolgozott a farmon, de mindig szánt rám időt, hogy megöleljen, és néha olvasson nekem egy mesét. Az apám igen büszke ember volt, ha a családjáról vagy a farmjáról volt szó, de errefelé minden ember ilyen volt. Főleg a férfiak, így sosem zavarta anyámat a viselkedése lehet, hogy ezt szerette benne. Néha mikor kicsit idősebb voltam apu kivitt dolgozni. Szerinte a gyerekeknek hamar kell megtanulnia azt, amit egy gazdának tudnia, kell. Sosem zavart, hogy etetnem kell az állatokat vagy, hogy segítenem kell egy tehénnél, vagy talán egy birkánál. Vagy, hogy a lovakkal kellet lennem. Ugyan nem voltam valami jó segítség, de én mindent beleadtam, amit csak tudtam. Nem zavart a tikkasztó meleg sem. Ha apámnak volt ideje az állatok mellett, akkor felültetett egy lóra, majd mögém ült és kimentünk lovagolni. Persze amikor már megszoktam, hogy lovon ülök akkor kaptam egy sajátot, amivel kimehettem. persze, nem egy hatalmas jószágra kell gondolni, csak egy kis pónit, amivel én is el tudtam bírni. Szerettem a száguldást, éreztem benne valamit. Talán a veszély volt az amit imádtam, vagy az, hogy a vége láthatatlan táj itt volt előttem és arra várt, hogy végigvágtassak rajta. Ám mivel még nem voltam elég idős nem tehettem meg mindent. Anyám is büszke volt rám és apám is, mert volt egy lányuk, aki képes volt arra, hogy megmutassa azt, egy lány is képes éjjel nappal a földeken dolgozni, sőt az állatokkal foglalkozni. Minden szép volt és jó, míg egy nap egyedül maradtam itthon. A szüleim elmentek a közeli kisvárosba, hogy bevásároljanak én pedig itthon maradtam egyedül, mert már elég nagynak tartottak hozzá. Enyém volt az egész farm a mai napra. Természetesen ki is használtam, mert kirohantam az istállóba a lovakhoz, majd felnyergelve a lovamat kimentem egy kis túrára. Ugyan apu ezt nem engedte, de nem is mondta, hogy nem tehetnék ilyet. Este persze hazajöttem sértetlenül és gyors lenyergeltem, majd berohantam a házba, mert már biztosan hazajöhettek. De senki sem volt itthon, mert minden sötét és üres volt. Az állatok pedig éhesek voltak már. Nem tudtam merre lehetnek, de rögtön félni kezdtem, és őket is félteni, hogy bajuk eshetett. Nem igazán tudtam aludni a szobámban, így az övéjükbe menekültem. Féltem egyedül lenni, féltem, hogy nem jönnek többé haza. A percek olyanok voltak akár az órák és kínzóan lassan teltek. Hajnalban kopogásokat hallottam az ajtónál. Először nem mertem oda menni, de azt hittem a harmadik kopogás után, hogy ők lehetnek azok. Itt kezdődött az életem sötét oldala, amikor a rendőrséggel találtam magam szemben. Közölték velem, hogy az apám, az anyám… mindenki, aki fontos nekem már nem lesz velem többé. Értettem, amit mondanak, de nem bírtam felfogni. Hihetetlen lett a szememben, hogy ők már soha többé nem jönnek haza. Sírva fakadva ordítottam a rendőrökkel, hogy hazudnak, hogy haza fognak jönni, hogy sosem hagynának el. Mindössze 6 éves voltam még és máris elvesztettem szinte mindent. Elvesztettem a családom és vele együtt a szeretetet is… Megpróbáltak gyámot keresni nekem, de mindenkit ellöktem magamtól, vagy nekik estem. Nem bíztam bennük hisz ők nem a szüleim voltak, sem a családom csupán néhány ismeretlen ember a szememben. Minden egyes nap, amit velük töltöttem vagy sírva, vagy dühöngve akár egy ketrecbe zárt állat töltöttem. Az járt a fejemben, hogy miért én? Miért most? Miért érdemeltem ezt? Egyszerűen képtelen voltam szabadulni ezektől a gondolatoktól. Senkinek nem kellet egy olyan gyermek, aki nem képes megbízni másokban így hamarosan árvaházba kerültem Austinba. Ez már semmi volt mindahhoz képest amit átéltem, csupán bezártak oda ahol szerintük kaphatok egy újabb esélyt. Nem igazán akartak velem egy szobába rakni senkit, mert attól tartottak, hogy képes lennék nekimenni bárkinek, ami olykor meg is esett. Gyakran történt, hogy kénytelenek voltak bezárni a szobába, vagy benyugtatózni. Hagyták, hogy önmagamtól lenyugodjak, ami elég hosszú időbe telt. Tehetetlen voltam a felügyelőkkel szemben, tehetetlen voltam önmagammal szemben. Nem éreztem félelmet, sem fájdalmat, ami a családom elvesztése óta ott volt bennem. Belülről mintha valami felfalt volna, mintha valami minden emlékemet el akarta volna tüntetni. A sok nyugtató és törődés hatására talán, egy kicsit javultam és nem sokra rá már egyáltalán nem voltak dühkitöréseim. Persze néhány hét úgy telt, hogy kerültem mindenkit. De keresni kezdtem valakit, aki figyelne rám, vagy megértené, mit érzek. De senki sem volt olyan, aki megértett, sőt kerültek engem, amit nem értettem. Többé úgy éreztem tényleg nem bízok meg senkiben és semmiben. Nem tudtam többé mi az, amit bizalomnak tartanak, sőt elfelejtettem mi az a mosoly. Mivel újra nem törődtem velük látták, hogy sebezhető, sőt gyenge vagyok, ami miatt bántottak. Nem, nem testileg, hanem lelkileg. Újra éreztem a fájdalmat, ami akár a tűz belülről égette a lelkemet, már ami megmaradt belőle… Visszakerültem a szobámba. Igen abba a szobába ahol újra egyedül voltam, újra. Ez alatt az idő alatt, míg újra egyedül voltam vártam, töprengtem azon mit ér az életem. Ahogy telt az idő volt egy-egy kisebb próbálkozásom arra, hogy véget vessek annak, amit a szüleim nekem adtak. Az életnek, amit úgy éreztem már csak könnyebb lenne eldobni, és akkor a szenvedésem is végre véget érne. Már csak azt vártam, sőt könyörögtem érte, olykor a néma csendes, fehér falaknak suttogtam, hogy ragadjon el a halál. Már nem volt értelme élnem, hisz nem volt kiért. Teltek-múltak az évek, míg egy nap egy eléggé félelmetes arcú ember jött el értem. Kissé őszült már, de itt-ott találtam egy-egy barna hajszálat. Körülbelül 45 év körüli lehetett, ezt nem tudtam pontosan. Azt mondták értem jött és hazavisz magával. Talán most volt először, hogy újra egy halovány mosoly jelent meg az arcomon. A nagybátyám értem jött… talán újra van remény arra, hogy boldog életet élek, ha már nem is igazit. De ez is csupán egy álom volt a számomra. Amint hazamentem vele az új otthonomba rögtön megtudtam a dolgom. Egy elég lepukkant ház volt Weimarban. Akár egy rab egy koszos cellában. Egyedül az iskola adott menekülőutat abból a mérhetetlen mocsokból amit ő "otthonnak" hívott. Rettegésben éltem, mert bántott olykor megpróbált számomra ekkor még értelmetlen, de félelmetes dolgokat tenni velem. Ha tehettem menekültem előle ám, hiába mert ezért csak megbüntetett. Ám ezek ellenére tanultam, ha tehettem és minden bánatom a munkába, a tanulásba öltem. Nem magam miatt, hanem mert megkövetelte tőlem azt, hogy normálisan éljek és tanuljak. Csak telt az idő és kezdtem megszokni a mindennapjaimat úgy ahogy. Voltak időszakok, amikor bántott, de valahogy nem tudtam haragudni rá. Azt hittem ezt a sorsot szánták nekem, hogy így kell élnem. Egy napon, amikor eléggé hideg volt és még az ablakon is megfagyott a dér kis híján félholtra vert egy apró hibám miatt. Ekkor először történt valami olyan, amit nem értettem meg sokáig. Emlékszem, hogy remegve feküdtem a hideg padlón és éreztem, ahogy a vér folyik az arcomon. Azt suttogtam, hogy gyűlöllek, hogy haljon meg, hogy örökké tűnjön el. Nyitott szemmel feküdtem és láttam azt az undorító mosolyát, ami hirtelen eltűnt. Felragadott egy kést az asztalról, majd rám nézett. A szeme teljesen üres volt, se nem gúnnyal teli se nem szeretettel. Láttam, ahogy a nyakába vágta azt a kést láttam, ahogy előttem vet véget az életének. Sikítani tudtam volna, de megnyikkanni is alig sikerült. Láttam, ahogy ömlik az ő vére, majd a padlóra zuhan ő is. De ő már nem él. A kés is koppant a padlón. Nem tudtam miért tette, de valahogy éreztem, hogy én voltam az oka. Az én szavaim miatt halt meg. Már magamtól is irtóztam, egy szörnynek tartottam magam. Féltem mások előtt mutatkozni, elrejtőztem minden és mindenki elől. Mélyen azért mégis örültem annak, hogy ennek is vége, hogy nem kell többé félnem tőle. Talán ez volt az oka annak, hogy elhúzódtam a másik nemtől és féltem, irtóztam tőlük. Ám egy nyolc vagy kilenc éves számára az egyedüllét igazán lehetetlen dolog. Így aztán a szomszédok megsajnáltak és ők lettek a gyámjaim. Mivel éveken át próbálkoztak a gyermekvállalással és mivel soha nem jött nekik össze úgy érezték, hogy engem nekik küldtek. Elláttak élelemmel és vízzel, ami miatt talán képes lettem újra egy kicsit bízni. Sőt, mivel gyakran kimentek a közeli lovardába újra lehetőségem lett a lovaglásra, sőt azt is elintézték nekem, hogy külön tanárhoz járhassak japán tanulás céljából ami sikeresnek is bizonyult. Ismét képes voltam hinni abban, hogy minden jobbra fog fordulni. Ahogy teltek a hónapok képes voltam beszélgetni, és egy-egy ugyan még hamis, de mégis mosolyt megejteni. Ám eleinte természetesen elhúzódtam egy sarokba tőlük attól félve, hogy bántom majd őket. Talán azért húzódtam el, mert nem voltam képes irányítani a képességemet, emiatt gyakran elfutottak tőlem. Főleg amikor úgy néztem rájuk akár egy gyilkos. Nem hiszek abban, hogy látni lehet az érzéseket az emberek szemében, de mindig elfutottak mikor a szemembe néztek. A hónapok segítettek abban, hogy megszokjam a magányt. Úgy hittem, hogy egyszer biztosan lesz valaki, bárki, aki segít, aki majd mer velem beszélni. Aki megtanít újra mosolyogni, és élni, de még én is tudtam, hogy erre várnom kell. És újra teltek az évek lassan és számomra értelmetlenül. Úgy 14 évesen történt velem egy hatalmas változás. Szert tettem egy barátra, aki megértett és még így is képes volt elfogadni engem. Hát a találkozásunk egy eléggé… érdekes dolog volt, de aranyos a maga módján. Minden áldott napom a parkban töltöttem és az öreg fa ágai alatt tanultam. Őt is ott ismertem meg, még arra is emlékszek, amikor odajött hozzám és magához ölelt. Anyámék óta először ölelt meg valaki. Elsírtam magam örömömben, talán életemben utoljára. Ezután rengeteg időt töltöttünk egymással, sőt éveket. Úgy hittem isten végre levette a vállamról ezt az átkot és boldogságot adott nekem. Mintha egy angyal lenne az, aki szeret engem, bízik bennem és megért. Megosztottuk a titkainkat, mindent. És ez a lány nem mindennapi lány volt. Ő volt a suli legnépszerűbb lánya is egyben bár ez engem nem érdekelt. Ám egy újabb csapás ért, amikor odajött hozzám és közölte, hogy elköltöznek. Nem hittem el, hogy újra elveszítek valakit, aki ennyire hozzám nőtt. Ismét összetört bennem valami, ami már épp javulgatott. Most már tényleg egyedül voltam, nem volt senkim és semmim. Magamra maradtam újra… a hitem is kezdett elveszni ezen a szürke délutánon. Ám hetekre rá újra találkoztam vele. Néhány lánnyal egyetemben gúnyolni kezdett a suli közepén és olyanokat mondtak, ami nekem mindennél jobban fájt. Nem voltam őrült mégis azt mondták, hogy az vagyok, hogy diliházba való vagyok, sőt az lenne a legjobb, ha nem is élnék. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem sírtam előttük. Most már tudtam, hogy ő tényleg egy angyal számomra ám ő nem az isten, hanem az ördög angyala. Ahelyett, hogy segített volna, csak még jobban darabokra törte bennem azt, ami megmaradt. Megfogadtam magamnak, hogy többé, igen soha többé nem bízok meg még egy angyalban sem. Akármennyire fájt ezt megfogadnom már nem bírtam hinni, nem bírtam reménykedni. Most már csupán magamban bíztam és tudtam, hogy az életem csak én hozhatom helyre. Nagyon sokáig mindenkit elüldöztem a közelemből, reménykedve egy kicsit abban, hogy az a valaki, aki tényleg az lesz, aki megért még így is újra megpróbál bízni bennem. Reménykedtem, hogy majd odajön hozzám és nem törődik azzal mi a múltam, hanem elfogad annak, ami vagyok, és aki vagyok. Az idő telt, de ez nem történt meg, mert a végére már mindenki került engem. Mivel a gyámjaim a lehető legjobbat akarták nekem így úgy döntöttek, hogy Washingtonba költözünk, hogy kapjak egy új esélyt az élettől. Így kerülök ide, Amerika fővárosába. Immáron 1 éve lakunk itt de eddig nem történt nagy változás az életemben, de reménykedem, hogy ez megváltozik.

Védőszellem/Totem : Béka
Elemek : Víz, Föld
Tükör Világ : Egy teljesen lerombolt város melynek minden épülete kőből épült és ahol egy-két épület maradt meg viszonylag felismerhetően. A kőkupacokat melyek állandó eső mossa, a Napot pedig sötétszürke felhőréteg takarja, mintha el akarná rejteni ezt a szomorú látványt. Serah külsőleg ugyanúgy néz ki mint a másik világban, de megszokott fekete ruhadarabjai helyett egy hosszú, fehér, kissé szakadt fehér ruha van rajta.
Különleges Képesség: Gondolat manipuláció - Képes behatolni az alany elméjébe majd manipulálni a gondolatait, illetve cselekedeteit. Mivel még nem sajátította el a bonyolultabb parancsokat szóban kell megadnia, de egyszerűbb feladatokra már az elméjével is képes rávenni az embereket. Ha rászorulna akkor 1 embert akár képes lenne megölni vele, amúgy meg 2-3 emberre is képes hatni, de jóval gyengébben. Erős akaratúak és különlegesek akár védekezni is tudnak ellene.

Elfogadva! Mars avatart foglalni és játszani.